Furuba/Fruits Basket/GyümölcsKosár

One of my favorite animes is Fruits Basket (which was based on the same titled highly popular manga). Today I just felt like watching the 15th episode again, as it has a BEAUTYFUL scene, that always makes my heart ache sweetly. Here are the words from this scene:

Momiji: Mama doesn't know me. She's forgotten. She had her memory erased.
Mama thinks that I'm one of the other Sohma's children.
Children who are posessed by evil spirits are born fully 2 months earlier than the usual pregnancy term.

Once you meet someone you love, marry someone you love, give birth to a child you had with someone you love,
and then, embrace that child, just to have it turn into a strange little baby animal...
I wonder how disheartening that must be for a mother.
Mothers who have children that are posessed by evil spirits.. either overprotect them to unnecessary lenghts, or reject them altogether, one or the other.
My Mama was one of those who rejected. She rejected me with her whole body, and arranged it so that she couldn't see me. Even at that she was always irritable, and she was screaming things hysterically. Thinking about it now, she must have had a breakdown, like Kana did.
[...]

And so, I was erased from my Mama's memories. Mama rapidly got better. Two months later, she got so she was able to smile.
I wonder was I able to help Mama? ..
But, there's something I beleive...
I want to live my life, carrying my memories with me. Even if those memories are painful, even if those memories do nothing but hurt me.. Even those memories I wish I could forget... As long as I keep carrying them with me, and don't run away from them, someday... someday, I believe I will get to the point, where I'm not oppressed by those memories. That's what I want to beleive.
I'd like to think, that there's not a single memory that I have which would be okay to forget. That's why I didn't really want Mama to forget about me. I really didn't.
But that would have been selfish of me, so.. it's a secret.

Honda: Me too... I beleive it too! No matter what the memory, I want to be sure to hold it to my heart, and go on beleiving. I'd like to think that there isn't a single memory that would be okay for me to forget, and I beleive that someday,,, someday, I will become someone who isn't oppressed by them, and that someday, I will even transcend them, and they will become prescious memories to me... I beleive it...

Az egyik kedvenc animem a Fruits Basket/Gyümölcskosár (amit az azonos cimű manga alapján készitettek) . Ma valahogy újra meg kellett néznem a 15. részt, egy GYÖNYÖRŰSZÉP jelenet miatt, ami mindig édes fájdalmat csal a szivembe. Mellékelem a párbeszédet a jelenetből:

Momiji: Anyukám nem ismer engem. Elfelejtett. Kitöröltette az emlékezetét. Anya azt hiszi, valaki más gyereke vagyok a Sohma családból.

Azok a gyerekek, akiket gonosz szellem száll meg, két teljes hónappal korábban jönnek a világra, minthogy a normál terhességi időszak véget érne.

Miután megismertél valakit, akibe beleszeretsz, miután megházasodsz azzal, akit szeretsz, életet adsz egy azzal közös gyermeknek, akit szeretsz, s aztán magadhoz öleled a gyermeket, aki ezután egyszeriben holmi furcsa kis állatkölyökké változik… Képzelem ez mennyire elkeseritő lehet egy édesanya számára.
Anyák, akiknek a gyermekei gonosz szellemek megszállása alatt vannak; vagy túlvédelmezik azokat, vagy egy az egyben elutasitják. Vagy az egyik, vagy a másik.
Az én anyukám azok közé tartozott, akik elutasitanak. Ő egész testével elutasitott, mindig úgy helyezkedve, hogy ne kelljen látnia engem. Azonban még igy is folyton irritált volt, és hisztérikusan orditozott. Ahogy most belegondolok, ő is biztosan összeroppant, akárcsak Kana.

Igyhát kitöröltek édesanyám emlékezetéből. Anyu állapota rohamosan javult. Két hónappal később, már képes volt mosolyogni. Vajon tényleg tudtam segiteni az anyukámon?
Mindenek ellenére, van valami, amiben hiszek…
Én úgy szeretném leélni az életemet, hogy az emlékeimet magammal hordozom. -Akkor is, ha azok az emlékek fájdalmasak, akkor is, ha azok az emlékek nem tesznek mást, mint kinoznak engem.- Még azokat az emlékeket is, amelyeket azt kivánom bárcsak képes lennék elfelejteni... Addig, mig ezeket magammal hordozom, és nem futok el előlük, egy napon... Úgy hiszem, egy nap majd eljutok addig a pontig, mikor már nem fognak nyomasztani ezek az emlékek. Ez az, amiben hinni szeretnék. Szeretném azt gondolni, hogy nincs egyetlen olyan emlék sem, amit helyénvaló lenne elfelejtenem. Ez az, ami miatt valójában nem akartam, hogy Anyu elfelejtsen engem. Igazán nem. Azonban ez önzőség lett volna a részemről, igyhát mindez titok.

Honda: Én is... Én is ebben hiszek! Nem számit mi az az emlék, biztos akarok lenni abban, hogy a szivemhez közel őrzöm, és megmarad a hitem. Szeretném azt gondolni, hogy nincs egyetlen emlék sem, amit jó lenne elfelejtenem, és hiszek abban, hogy egy nap... Egy nap valaki olyanná válok majd, akit ezek nem nyomnak el, és egy nap, sikerül majd felülkerekednem rajtuk és akkor majd számomra értékes emlékekké vállnak... Hiszem ezt...